A fotogénség nem adottság – Miért a legjobb hír, ha feszengsz a kamera előtt?
Kevés mondat hangzik el gyakrabban az első találkozásunk első perceiben, mint ez: „Kérlek, ne haragudj, de én egyáltalán nem vagyok fotogén.” Sokszor egy zavart mosoly kíséri, néha egy halk mentegetőzés, de leginkább egyfajta előzetes lemondás. Mintha ezzel előre felmentést adnánk magunknak arra az esetre, ha a képek nem úgy sikerülnek, ahogy elképzeltük. Mintha a fotogénség egy velünk született, misztikus adottság lenne, ami vagy a génjeinkbe van kódolva, vagy nincs.
Pedig az, hogy miként mutatunk egy képen, valójában sosem egy állandó tulajdonság. Sokkal inkább egy belső állapot eredménye.
Azok a bizonyos irigyelt, felszabadult felvételek ritkán szólnak arról, hogy az illetőnek hibátlanabbak a vonásai. A titok mindössze annyi, hogy az adott pillanatban biztonságban érezte magát. Tudta, hogy nem kell semmilyen külső elvárásnak megfelelnie, elengedte a saját imázsa feletti kontrollt, és ettől egyszerűen megkönnyebbült. A lencse ugyanis egyáltalán nem a tökéletességet keresi. Sokkal hálásabban reagál a tiszta, őszinte jelenlétre.
Amikor kimondod magadról ezt a bűvös mondatot, valójában egy teljesen más belső küzdelmet fogalmazol meg. Azt, hogy feszengsz. Hogy hirtelen nem tudod, mit kezdj a kezeiddel. Hogy rettegsz visszanézni a saját arcodat a kijelzőn, mert túl sok a külső nyomás. Ezek egyike sem hiba vagy hiányosság – ezek teljesen természetes, emberi reakciók egy kontrollvesztett szituációra.
Éppen ezért szoktam elmosolyodni, és azt válaszolni: ez a legjobb hír, amit csak mondhatsz.
A bizonytalanságod ugyanis azt jelenti, hogy nincsenek betanult, merev pózaid, amiket görcsösen fenn akarsz tartani. Nem akarod eljátszani az ideális nőt egy magadra húzott műmosollyal. Ehelyett kapunk valami sokkal értékesebbet: időt, nyugalmat és egy valódi megérkezést.
A legmegkapóbb portrék szinte kivétel nélkül azokról a nőkről készülnek, akik az első tizenöt perc után szép lassan elfelejtik, hogy egy gép van velük szemben. Amikor a fókusz átkerül a megfelelési kényszerről a fesztelen beszélgetésre, a vonások kisimulnak, a testtartás pedig magától a helyére kerül.
Ez a láthatatlan, téves elvárás rengeteg embert tart távol attól az élménytől, hogy megörökítsék a saját szépségét. A fényképezőgép azonban nem bíráskodik: nem osztogat pontokat és nem büntet. Egyszerűen csak tükröt tart. Ha pedig abba a tükörbe egy nyugodt, önazonos ember néz bele, ott megszületik a csoda.
Szakmai szemmel nézve épp ezért a legfontosabb feladatom, hogy a közös alkotást megszabadítsam minden időnyomástól és teljesítménykényszertől. Nem fogom neked megmondani, hogyan tartsd a fejed, vagy mikor mosolyogj. Ehelyett megteremtem azt a megtartó teret – a tempóddal, a bizonytalanságoddal és a csendjeiddel együtt –, amiben végre fellélegezhetsz.
A kezdeti mentegetőzés tehát sosem egy áthidalhatatlan akadály. Sokkal inkább a tökéletes kiindulópont. Pontosan innen indulnak azok a mély, filtermentes sorozatok, amelyekhez évek múltán is jólesik visszatérni. Olyan képek ezek, amelyek nem fáradnak el, és sosem válnak idegenné, mert a te nyers, megkérdőjelezhetetlen valóságodat őrzik.
Ha eddig te is a fotogénség hiányára hivatkozva halogattad a fotózást, kérlek, engedd el ezt a terhet. Lehet, hogy ez a felismerés most pont neked szólt.