A borítóképen Martina, a cikk szerzője látható.

„Így jó?”
„Nem tudom, mit csináljak.”
„Ez nagyon fura.”

Ezek a mondatok sokkal gyakrabban hangzanak el egy fotózás első perceiben, mint gondolnád. És nem azért, mert valaki rosszul csinál valamit. Inkább azért, mert a kamerahelyzet a legtöbbünknek szokatlan.

Nem kell érkezned kész pózokkal, biztos mosollyal vagy előre kigondolt tervvel. Egy családi fotózás nem olyan alkalom, ahol tudni kell, hová tedd a kezed, mikor nézz a kamerába, vagy mit mondj. Épp elég, ha megérkeztek.

Nem kell tudnod, mit kell csinálni

Ez általában az első mondat. És tulajdonképpen jó kiindulópont.

A fotózás nem koreográfia. Nem kell szerepet játszanotok, és nem attól lesznek jó képek, hogy mindenki egyszerre néz a kamerába. Lesz idő sétálni, megérkezni, beszélgetni, a gyerekhez fordulni vagy csak megfogni egymás kezét.

Az én dolgom az, hogy figyeljek rátok, és segítsek, amikor jól jön egy kis kapaszkodó. Néha mondok egy egyszerű ötletet. Néha csak hagyom, hogy történjen köztetek valami. Nem kell folyamatosan „jól teljesítenetek”.

„Így jó?”

Igen, ez a kérdés is teljesen természetes.

Amikor valaki azt kérdezi, hogy „így jó?”, legtöbbször nem tökéletes választ vár. Inkább azt szeretné érezni, hogy nem maradt egyedül egy szokatlan helyzetben. Hogy van, aki figyel rá.

Nem kell minden másodpercben tudnod, hogyan állsz, mit csinál a kezed vagy milyen az arcod. Ha bizonytalan vagy, azt nyugodtan ki lehet mondani. Egy rövid visszajelzés, egy apró igazítás vagy egy kis nevetés sokszor épp elég ahhoz, hogy oldódjon a feszültség.

„Ez nagyon fura”

Igen. Elsőre lehet az.

Nem mindennap készülnek rólatok olyan képek, amelyekre később is visszanéztek. Ráadásul sokan már úgy érkeznek, hogy van egy régi, rossz élményük egy fotóval kapcsolatban. Egy kép, amin nem tetszettek maguknak. Egy megjegyzés, ami megmaradt. Vagy csak az érzés, hogy mások könnyebben mozognak kamera előtt.

Ettől még nem kell megvárnod, amíg egyszer csak magabiztosnak érzed magad. A legtöbb embernek nem ez az alaphelyzete. A nyugalom általában nem érkezés előtt van meg, hanem közben alakul ki: amikor már nem a kamera a legfontosabb, hanem az, hogy ott vagytok egymással.

Ha benned is gyakran felbukkan az, hogy „nem vagyok fotogén”, ezt is érdemes elolvasnod: Miért érzed úgy, hogy nem vagy fotogén a képeken?

„A gyerekem biztosan nem fog együttműködni”

Ez is az első percek gyakori mondata – főleg szülőktől.

De egy gyereknek nem kell hosszú percekig mosolyognia vagy egy helyben maradnia ahhoz, hogy jó képek szülessenek. Lehet kíváncsi, lehet óvatos, lehet épp fáradtabb. Lehet, hogy először csak figyel, aztán egyszer csak futni kezd, mesél valamit, vagy odabújik hozzátok.

A cél nem az, hogy a gyerek „együttműködjön”. Hanem hogy legyen ideje megszokni a helyzetet, és közben ne kapjon még egy feladatot. Sokszor pont a kis kitérők, az ölbe kéredzkedés vagy a közös nevetés őrzi meg legjobban azt, milyenek voltatok együtt.

Erről részletesebben itt írtam: Családi fotózás gyerekkel: így ne legyen káosz.

Mi segít az első néhány percben?

Nem kell nagy dolgokra gondolni.

• Érkezzetek úgy, hogy ne kelljen rögtön rohanni.
• Ne készítsétek fel egymást túl sok szabállyal.
• Ne próbáljatok az első pillanatban „jó képet” csinálni.
• Inkább figyeljetek egymásra, mint arra, hol van a kamera.
• És ha valami feszélyez, mondd ki nyugodtan.

Az első pár percnek nem kell tökéletesnek lennie. Elég, ha lehet benne egy kis idő. A legtöbb feszengés nem akadálya a fotózásnak, hanem egyszerűen része annak, hogy ismerkedünk a helyzettel. Aztán jön egy mondat, egy mozdulat vagy egy nevetés, és már sokkal kevésbé érződik fontosnak a kamera.

Ha szeretnéd előre átbeszélni, hogyan nézne ki egy fotózás a ti családotok ritmusában, írj nyugodtan. Nem kell kész tervvel érkezned – elég egy beszélgetéssel kezdeni.