Amikor a kutya is családtag a képeken – közös történetek, valódi pillanatok
Mit jelent az, amikor a kutya is családtag a fotókon? Gondolatok kutyás családi fotózásról, kapcsolódásról és őszinte emlékekről.
Van egy pillanat sok fotózás elején, amikor valaki kissé bizonytalanul megkérdezi:
„Ugye nem baj, ha a kutya is jön?”
Ez a kérdés ritkán szól a kutyáról. Sokkal inkább arról, hogy vajon belefér-e az, ami igazán fontos. Vajon elég „komoly”-e, elég „szép”-e, elég „helyénvaló”-e az, ami a mindennapok része.
Pedig a válasz egyszerű.
Ha a kutya családtag, akkor a képeken is ott a helye.
A kutyák nem díszletek. Nem kiegészítők. Nem vicces elemek egy fotón. Ők azok, akik ott vannak a reggelekben, a sétákban, a csendekben. Akik észrevétlenül simulnak bele az élet ritmusába. És amikor egy képen hiányoznak, valójában egy darab történet marad ki.
A kutyás fotózások sosem a tökéletességről szólnak. Nem mindig ülnek szépen. Nem mindig néznek jó irányba. Néha elindulnak, néha odabújnak, néha épp máshol történik valami. De pontosan ettől lesznek igazak.
Egy kutya jelenléte megváltoztatja a képeket.
És megváltoztatja az embereket is rajtuk.
Amikor valaki a kutyájával van, ritkábban feszeng. Kevesebbet gondolkodik azon, hogyan néz ki. Többet nevet, többet mozdul, többet reagál. A figyelem eltolódik befelé, a kapcsolódás felé. És ez az, amit a kamera igazán jól „lát”.
A kutyával közös képek nem pózolásból születnek, hanem helyzetekből. Egy kéz, ami automatikusan megsimogat. Egy test, ami ösztönösen odafordul. Egy pillanat, ami nem megismételhető, csak megőrizhető.
Sokan attól tartanak, hogy a kutya „elrontja” a fotózást. Hogy túl sok lesz. Hogy kiszámíthatatlan. Pedig gyakran épp ő az, aki oldja a feszültséget. Aki segít jelen lenni. Aki leveszi a figyelmet az elvárásokról.
A családi fotózás nem attól lesz teljes, hogy mindenki tökéletesen viselkedik. Hanem attól, hogy mindenki ott van, aki számít. Kétlábúak és négylábúak egyaránt.
Ezek a képek nem csak azt mutatják meg, hogyan nézett ki egy család egy adott pillanatban. Hanem azt is, hogyan éltek együtt. Hogyan kapcsolódtak. Ki volt ott a hétköznapokban, nem csak az ünnepeken.
És amikor évekkel később visszanézel egy ilyen képet, nem az jut eszedbe, hogy a kutya épp merre nézett. Hanem az, hogy ott volt. Része volt. Család volt.
Ezért számomra természetes, hogy a kutyák helyet kapnak a képeken.
Mert a történetek sem teljesek nélkülük.
Ha a kutyád a mindennapjaid része, akkor a képeidről sem kell kimaradnia.
A fotózás nálam nem szabályokról szól, hanem arról, hogy azok legyenek jelen, akik valóban számítanak. A jelentkezés mindig egy beszélgetéssel kezdődik.